Régen karácsonykor apáink szánon húztak ki bennünket a nagymama külvégi házához, amikor esett a hó. Három gyerek, nyolc unoka: Bori mama nem unatkozott, amikor megérkezett hozzá a népes küldöttség! Gyerekzsivaj és vidámság töltötte be az öreg házat. És nem csak a házat: a nagy udvaron – ahol nyaranta kamillavirágot szedtünk teának – ádáz hógolyócsata kezdődött, és formálódó fehér gömbökből épült a hóember.

Közben odabent nagy volt a sürgés-forgás: a szülők terítették az asztalokat, a konyhában pedig a régi, öntöttvas sparhelten főttek a fantasztikusnál fantasztikusabb ételek: gyöngyöző leves, töltött káposzta, egy régi világ olyan ízeivel, amiket tényleg csak a nagymamák ismernek. A sütőben egész házi kacsa pirult, hogy hamarosan párolt káposzta társaságában váljon az este egyik főszereplőjévé.

A gyerekeket a hóról becsalogatni sosem egyszerű dolog, de a karácsony más. A hívószóra a cipőinket levetettük, vastag kabátjainkról levertük a havat, és rohantunk befelé. Ám az ajándékosztásra még várni kellett: előbb minden gyerek mondott egy kis ünnepi verset, vagy elénekelt egy dalt, amit az óvodában tanult. Aztán a villanyokat leoltották, körbeálltuk a fát, közösen elénekeltük a Csendes éjt és megjött a Jézuska.

Izgatottan bontottuk ki a díszes csomagokat, miközben kisgyerekként még nem tudtuk, hogy a legszebb ajándék nem a fa alatt lapult. Mert azt a különleges ajándékot nem lehetett becsomagolni, nem kerülhetett rá masni vagy díszes szalag. Ott volt viszont a régi ház minden pici szegletében, az együtt töltött időben, az ölelésekben és a mosolyokban, a szeretetben, törődésben.

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!